Egy Kupa Must

 versről borként utoljára, de még előbb ebből kóstoljatok...s jobb híján, ez rá a parola:

Becsukom végre

A magyar tankönyvet,

Elhagyom mind,

Mi eddig ihletett.

Nem vagyok formabuzi,

Megvetem a normát,

Mit Bothtal vertek belém

Megannyi éven át.

„Eötvös volt a hősöm

Brassó városában”,

Olvastam felőle először

Tán a Napsugárban.

Aztán volt még sok más,

Legtöbbjük mind híres,

De volt közöttük egy

Névtelen aranymíves.

A Szentjánoson lakott,

A templomtól lejjebb,

Sose láttam műhelyét,

Mindig elkergetett.

„ezüst ampolnákat,

úrvacsora-kelyhet.

Kupák aranyércét

képpel kifaragta,

drágakövet plántált

finom foglalatba.

Boglárokba gyöngyöt,

türkizt, csudakéket,

kösöntyûket költött,

asszonyékességet.”

Nem láttam, de tudom,

Csakis igy lehetett,

Mikor álmodgatott

Sok apró szépséget

A brassói ötvös

Fényes ércverseket.

Az én gyémántom szénből,

Vagyis grafit inkább,

De irok én is szivből

Sok ékes kis rimát.

No, most beismerem,

Azt az antiformát,

Amit teremtettem,

A forditott sémát

Mindigis szerettem.

Az antiszonettre

Biz rém büszke vagyok,

Mint rém nagy eszemre:

Ez az én érckelyhem,

Ilyen az én versem!

„Varjak fellegezték

odafent a Cenket.”

Méghogy varjak?!

Bizony mondom, sólymok!

Sólymok szállnak a Cenk

Szent ormai felett.

Acélváros egén

Turulfiak lebegnek.

Szép álmaim levét

Érzem még megiszom,

Mégis Lajos elött

Emelem kalapom.

Kék hegyeid borát

Mit kezedből vettem,

Erdély sors-poharát

Szárazra hörpintem.

Szárazra hörpintem

                                   Brassó, 2007