Metaszínház, Transzközép, Grrritika

Metaszínház, Transzközép, Grrritika

 "A sikerért sokat kell nyelni..." (sic!)

I. bevezető: Bizony rég nem írtam; mint sokminden mást, ezt is hanyagoltam. Mentegetőzés helyett most csak annyit, hogy hirtelen több  kihasználható időm van, s ebből fordítok az írásra is, mert hát írni kell. 

II. bevezető: Pardon s grácia szegény fejemnek, kedves olvasó, hogy nem fogok (legalábbis egyelőre) mélyenszántó témákkal foglalkozni. A népszerű eseményekről, mint például menekült-ügy, már így is oly sok mindenkinek van véleménye, hogy a sok kiabálás közt elvész az igazság, én pedig nem szívesen osztom az észt arról, amit nem látok át teljesen, és nem pofázok arról, amiről nem vagyok szentül meggyőződve. Ugyanakkor, nem akarok tudományosan alátámasztott blogcikkeket írni: senki sem fizet a zsurnalisztikáért, és felesleges házi feladathoz sincs kedvem.

III. bevezető: -és ez már a mai témába vág. Vágjunk mi is a közepébe, vagy ahogy a régiek mondták, in Medias res, mivelhogy éppen erről lesz szó. Kezdetét vették a Szeben Megyei Magyar Napok, Medgyesen. Az ünnepi megnyitó keretén belül a nagyváradi Szigligeti Társaság bemutatta "Hetedik Lépcsőfok" című előadását, Bohumil Hrabal műve(-i?) nyomán.

      Nos hát, én vagy megöregedtem, vagy hirtelen vasból lett a kalapom, s még az is berozsdázott... Vagy csak a színdarab feszegette nagyon  a köz- és jóérzés határát. Kezdjük előbb a dícsérettel. A színészek valóban jó alakítást nyújtottak, a társulat hírnevéhez méltót. A rendezés is érdekes volt, ötletes megoldásokat alkalmazott, és minden bizonnyal áthatott valami hrabali a jeleneteken, bár, mivel nem ismerem annyira behatóan a cseh szerző műveit, erre nézve nem veszek mérget. De amit minden emberfia megérthet, volt benne humor, társadalomkritika, egy kis lázongás, egy kis léhaság, egy kis játék.

   A gond csak az volt, hogy a szervezők valószínüleg "látatlanban" fogadtál el az előadást mint kezdő programpontot, a rendező viszont megfeledkezett egy régi magyar közmondásról, miszerint mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak. Egy ennyire haladó szellemű és stílusú előadásnak pedig nem egy népi rendezvény megnyitó ünnepsége a legideálisabb ideje és hely. Szép ami szép, és nem cenzúrázzuk a művészetet, azonban tekintettel kell lenni a közönségre is. Egy olyan ünnepélyes eseményen, melyen jelen vannak különböző állami és egyházi méltóságok és képviselők, tisztességes aggastyánok, templombajáró mamák, egyszerű, de erkölcsös fiatal és középkorú szülők, valamint ezek kisgyerekei, azért mégsem röppenhet oly fesztelenül az utalgatás, fallikus szimbolika, és nem kellene fenékcsípkedések közepette igazi innuendo-innundációt tartani a javából. 

    Egyesek hahotáztak a bohóságon, mások szörnyülködtek a trágárságon. A fiatalokat leginkább a referenciák felismerése késztette nevetésre. Bevallom, az én ajkam is mosolyra görbült, mikor a párnacsata során felismertem a Star Wars-ra jellemző lézerkardos párviadalt. Az viszont kissé nyugtalanító volt, hogy nem tudtam követni, hogy az univerzális játékszer, a párna, mikor válik géppuskából babává, majd abból atombombává. Valamint azt sem találtam igazán összeegyeztetőnek, hogy amíg a háttérben paplan alatt szeretkezést és bujálkodást mímeltek, az előtérben a bemondó-narrátor leányzó arról számolt be, hogy kiskorában a nagypapája mesét szokott neki mondani lefekvés előtt. Az sem hétköznapi bátorságra vall, hogy nem riadnak vissza halált és temetést színre vinni, majd azzal dekonstruálni, hogy a halott felül, s elkezd pálinkázni. A "gyászolók" nem veszik észre, még akkor sem, amikor kiszáll a koporsóból, s mivel senkinek sem tűnik fel, hogy éppen az eltemetett vigasztalja őket, maga is rádob egy rögöt a sírhalomra.

  Ami végképp kiütötte náluk a biztosítékot, amikor a színre lépett két színésznő, az egyik Lady Gaga húskosztümjét utánozta szebeni szalámiból (pont szebeni, mi? :P) és egyéb felvágottból, a másik pedig salátát és sajtot "tálalt fel" hasonló módon. Valamennyien a pazarlás miatt döbbentek meg, illetve amiért a produkció ezen része az étel nem játék iratlan törvény ellen vétett. Bennem viszont az fogalmazódott fel, hogy mennyire perverz -és nem csupán nemi értelemben, hogy a többi színész ebből a kajából lakmározott, valamint, hogy a közönséget is kínálták. Sokan visszautasították a hirtelen pincérré vedlett narrátor kínálgatását, a tiszt. mélt. vis. csász. kir. urak viszont már udvariasságból is elfogadták, és nyeldekelték a kis-bacon-szeleteket. Valamennyire találóan jegyezte meg a hátam mögött ülő idős hölgy, hogy az  ilyent nem kell tanulni, egyetem nélkül is lehet bolondozi. Progresszív dekadencia, kéremszépen.

   Azt is kell adni, ötletes megoldás, hogy a darab megkezdése előtt a narrátor egyben a konferenszier szerepét is magára veszi, s amíg mindenki helyet foglal, szüntelen csacsogással szórakoztatja a közönséget, vidám, fesztelen hangulatot keltve. Azonban néha ez is elsiklott, és a székely kiscsaj utasításai, "jaj, nem baj, hogy késtetek, de tényleg" -féle megjegyzései olykor lekezelőnek hatottak. Tovább fokozta a kötetlenség hatását, hogy időnként meg-megszakította az előadást, és megtörve a negyedik falat, a közönséghez beszélt. Végül, -saját sejtelmem szerint -megjátszva az improvizációt, a vásárhelyi színésznövendék bejelenetette, hogy neki nagy álma, hogy a fehér korszettben megegyen a színpadon egy egész véres hurkát. Hát, ezt meg is tette. S amíg szegény lány gyúrta befelé a hentesterméket, s igyekezett a közönség félig undorodott félig szórakoztatott nevetése közepette rágni és ne megfulladni, idősebb színészkollegája bekiáltja, hogy  "A sikerért sokat kell nyelni". Ennyi. 

  "Műkedvelőként nem ítélhetem el teljesen, sem magát az előadást, sem a színészi alakítás, sőt. Ám hivatalos beosztásom fényében, lévén, hogy szentpofázó minőségben voltam jelen, nem tudtam ne gondolni arra, hogy mennyire döbbenti meg feleslegesen a közönséget a rosszul választott darab.