Porfészek...

It won't get any better than this...
           a wrong turn somewhere, and now it's just offroad desert :/

Számold össze áldásaidat!

Megkoronázod az esztendõt jóvoltoddal, és a te nyomdokaidon kövérség fakad
                                                                                                                                                                Zsolt. 65:12

Van egy kifejezés az angol nyelvben, mely ez esetben is igencsak találó és sokatmondó: count your blessings. Azaz, számláld meg áldásaidat! Az embernek  szervező szelleme mindannyiunkat arra tesz hajlamossá, hogy valamilyen munkának, tevékenységnek vagy időszaknak az elején terveket készítsünk, majd nekilátva szinte megállás nélkül végezzük, amit feltettünk magunkban, s alig a végére érve álljunk meg, s kertsünk sort az elszámolásra, mérlegelve veszteséget és nyereséget, kudarcot és sikert. Az esztendőnek az egészére nézve is igaz ez. Holnap reggelig megteszik sokan a híres újévi fogadalmakat, bízván abba, hogy az idői határkőhöz kapcsolódva, sikerül ezeket meg is tartani. Ma este azonban még visszanézünk valamennyien a mögöttünk elmaradó időszakra.

Ajánlom,  tegyük most mi is ezt az ünnepi vacsora elfogyasztása előtt, a pezsgő és tüzijáték durrantása előtt. Ám kimondottan arra téve hangsúlyt, amit a címben is kiemeltem: számláljuk meg áldásainkat, amiket Istentől kaptunk ez évben! Mert bizonyára volt ilyen ebben az évben, nem is kevés.

1.       Első sorban hálát adhatunk életünkért. Banálisnak tűnhet, de bizony ezt is Neki kösöznhetjük, s az áldásai közé sorolhatjuk. Nem csak ezért a fizikai életért, nem csak azért, hogy vér pumpál az ereinkben, s még 360-szor láttunk új reggelt megvirradni. Azért is, hogy ez minőségi, hasznos, és célszerű, értelmes élet, mivel ismerjük az Urat, s az Ő tervét mivelünk. És gazdag, reményteljes élet, tudván, hogy megváltott emberekként, a feltámadás és az üdvösség várományosaiként töltjük napjainkat s éveinket.

2.       Azért is hálásak lehetünk, hogy mivel ismerjük Őt, tudjuk, hogy nem vagyunk soha egyedül, nem vagyunk magunkra hagyatva. Szentlelke által közel van a mi szívünkhöz, s csak oda kell rá figyelni, halljuk szerető, jót akaró parancsolatait, tanácsait.

Ami csodálatosabb és áldottabb, hogy Ő is hall bennünket, és meg is hallgat! Mekkora áldás az is, hogy Imádságban bármikor hozzá fordulhatunk, s Ő megadja azt, amire szükségünk van, amikor szükségünk van rá, sokszor még mielőtt kérnénk! Gondoljunk csk bele, hányszor hallgatta meg imáinkat Isten az elmúlt egy esztendőben? Maradtunk-e kenyér, hajlék, segítség nélkül? Vagy akadt-e mindig valaki, aki kisegítsen a legnagyobb nehézségből is? Hányszor ajándékozott meg egészséggel, erővel, munkakedvvel, fantáziával, alkotó- és kézpelőerővel, testi, lelki és szellemi firssességgel? Hányszor őrzött meg rablóktól, csalóktól, rosszakaróktól, ellenségtől? Hányszor meg hányszor óvott veszedelemtől, balesettől, testi betegségtől, lelki depressziótól, búskomorságtól? És valamennyiszer ezek mégis elértek bennünket, nem meggyógyultunk, felépültünk valamennyiszer, hála az Ő kegyelmének, s azoknak az eszközöknek, szakértő orvosoknak, akiket Ő rendelt?

3.       Igaz, némelyek közülünk nem tudtak egész végig jönni velünk a földi élet göröngyös útján, s elmaradoztak mellőlünk. Azonban efelől se bánkódjunk, hiszen ők hazatértek. Inkább afelől legyünk hálásak, hogy ismerhettük őket, együtt küzdöttünk meg a nehézségekkel, kihívásokkal, és együtt örültünk a sikereknek, így gazdagítottuk egymás életét. Azért legyünk hálásak, hogy mellettünk lehettek. És legyünk hálásak akik még mindig áldások a mi életünkben!

4.       Végül azonban, ebbe számításba vegyük be azt is, hogy mi mikor voltunk áldások mások számára, szeretteink, felebarátaink életében! Ez év leforgása alatt, hányszor fogadtunk szívesen asztalunkhoz rokont vagy idegent, hányszor gondoskodtunk róla, hogy akinek mára nem adatott meg a mindennapi, az sem maradjon éhesen? Hányszor fogadtunk be hajlékunkba valakit, és helyet adtunk neki, ahol meghúzódha, megpihenhet. Hányszor fogadtunk be valakit életünkbe az idén? Baráti szeretetünk melegségénél, a valakihez tartozás erős védőfalán belül, esélyt adtunk számára a megnyugvásra. Hányszor álltunk meg betegágy mellett, kerestünk fel magányosakat, segítettünk a rászorulókon –nem csak anyagiakban, hanem egyébben is, egy-egy szívességgel, hatalmas segítséggel? Probléma megoldásával, gyötrő kérdés megválaszolásával. Hányszor bocsájtottunk meg, ástunk el régi haragok csatabárdjait, nyújtottunk baráti jobbot? Hányszor vígasztaltunk, bátorítottunk, szereztünk örömöt, teremtettünk meghitt légkört, kedélyes környezetet, fakasztottunk mosolyt? Hányszor ajándékoztunk valakinek időt, figyelmet, törődést, meghallgatást, szeretetet. Hányszor erösítettünk hitet gerjesztettünk reményt, bizalmat, szítottunk lelkesedést?

Valahányszor ezt megtettünk, mi magunk is áldások voltunk,  és ezt is feltétlenül fel kell venni! kell hálálnunk. Mert nem a magunk dicsősége és dicsérete! Hanem annak jele és bizonyítéka, hogy valóban megéltük hitünket. Annak, hogy elhívatottságunk, kiválasztottságunk semmiképp nem különcködés, nagyzolásnak oka, hanem istenfiúságunknak forrása és áradása. Amint a jó fát a gyümölcséről lehet megítélni, úgy a mi életünknek lelki gyümölcsei is annak tanusítói, hogy Krisztus neve rajtunk nem külsőség és nem hangzatos, de üres cím. Viszont jelszó az, mely természetünk részeként, tudatosan vagy azon kívül, a jónak cselekvésére buzdít.

Ez pedig a legfőbb áldás a mi életünkben. Krisztus valósága. Ő, aki az alfa és az omega, az első és az utolsó. E legfőbb áldásnak summájába, végösszegébe számoljuk ez elmúlóban levő áldott esztendőt, s kérjük Istent, hogy ugyancsak így legyen velünk az új esztendőben is, segedelmével, kegyelmével, jóakaratával, szeretetével.

Boldog, áldott új esztendőt kívánok!

És ma olyan de olyan hálás vagyok a legnagyobb Főnöknek... Egész héten lépten-nyomon segített, szót adott a számba és tüzet a szívembe -kellő mértékűt, hogy fényt nyújtson és meleget, s ha perzsel is, ne gyújtsam rá senkire az erdőt. Egész héten lépten-nyomon, és különösképp ma, amikor sok más méltatlan balgaságot szólt, én meg a megrendüléstől nem szólhattam.
Jövő héten is így segítsen, a holnapi szolgálatban, s mindenkor. Lehessek hűséges komodnora a Jó pásztornak.

Csak itt, cím nélkül. Nem dicsekvés. Bizonyság. Öröm és alázat. És hála :)

Metaszínház, Transzközép, Grrritika

Metaszínház, Transzközép, Grrritika

 "A sikerért sokat kell nyelni..." (sic!)

I. bevezető: Bizony rég nem írtam; mint sokminden mást, ezt is hanyagoltam. Mentegetőzés helyett most csak annyit, hogy hirtelen több  kihasználható időm van, s ebből fordítok az írásra is, mert hát írni kell. 

II. bevezető: Pardon s grácia szegény fejemnek, kedves olvasó, hogy nem fogok (legalábbis egyelőre) mélyenszántó témákkal foglalkozni. A népszerű eseményekről, mint például menekült-ügy, már így is oly sok mindenkinek van véleménye, hogy a sok kiabálás közt elvész az igazság, én pedig nem szívesen osztom az észt arról, amit nem látok át teljesen, és nem pofázok arról, amiről nem vagyok szentül meggyőződve. Ugyanakkor, nem akarok tudományosan alátámasztott blogcikkeket írni: senki sem fizet a zsurnalisztikáért, és felesleges házi feladathoz sincs kedvem.

III. bevezető: -és ez már a mai témába vág. Vágjunk mi is a közepébe, vagy ahogy a régiek mondták, in Medias res, mivelhogy éppen erről lesz szó. Kezdetét vették a Szeben Megyei Magyar Napok, Medgyesen. Az ünnepi megnyitó keretén belül a nagyváradi Szigligeti Társaság bemutatta "Hetedik Lépcsőfok" című előadását, Bohumil Hrabal műve(-i?) nyomán.

      Nos hát, én vagy megöregedtem, vagy hirtelen vasból lett a kalapom, s még az is berozsdázott... Vagy csak a színdarab feszegette nagyon  a köz- és jóérzés határát. Kezdjük előbb a dícsérettel. A színészek valóban jó alakítást nyújtottak, a társulat hírnevéhez méltót. A rendezés is érdekes volt, ötletes megoldásokat alkalmazott, és minden bizonnyal áthatott valami hrabali a jeleneteken, bár, mivel nem ismerem annyira behatóan a cseh szerző műveit, erre nézve nem veszek mérget. De amit minden emberfia megérthet, volt benne humor, társadalomkritika, egy kis lázongás, egy kis léhaság, egy kis játék.

   A gond csak az volt, hogy a szervezők valószínüleg "látatlanban" fogadtál el az előadást mint kezdő programpontot, a rendező viszont megfeledkezett egy régi magyar közmondásról, miszerint mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak. Egy ennyire haladó szellemű és stílusú előadásnak pedig nem egy népi rendezvény megnyitó ünnepsége a legideálisabb ideje és hely. Szép ami szép, és nem cenzúrázzuk a művészetet, azonban tekintettel kell lenni a közönségre is. Egy olyan ünnepélyes eseményen, melyen jelen vannak különböző állami és egyházi méltóságok és képviselők, tisztességes aggastyánok, templombajáró mamák, egyszerű, de erkölcsös fiatal és középkorú szülők, valamint ezek kisgyerekei, azért mégsem röppenhet oly fesztelenül az utalgatás, fallikus szimbolika, és nem kellene fenékcsípkedések közepette igazi innuendo-innundációt tartani a javából. 

    Egyesek hahotáztak a bohóságon, mások szörnyülködtek a trágárságon. A fiatalokat leginkább a referenciák felismerése késztette nevetésre. Bevallom, az én ajkam is mosolyra görbült, mikor a párnacsata során felismertem a Star Wars-ra jellemző lézerkardos párviadalt. Az viszont kissé nyugtalanító volt, hogy nem tudtam követni, hogy az univerzális játékszer, a párna, mikor válik géppuskából babává, majd abból atombombává. Valamint azt sem találtam igazán összeegyeztetőnek, hogy amíg a háttérben paplan alatt szeretkezést és bujálkodást mímeltek, az előtérben a bemondó-narrátor leányzó arról számolt be, hogy kiskorában a nagypapája mesét szokott neki mondani lefekvés előtt. Az sem hétköznapi bátorságra vall, hogy nem riadnak vissza halált és temetést színre vinni, majd azzal dekonstruálni, hogy a halott felül, s elkezd pálinkázni. A "gyászolók" nem veszik észre, még akkor sem, amikor kiszáll a koporsóból, s mivel senkinek sem tűnik fel, hogy éppen az eltemetett vigasztalja őket, maga is rádob egy rögöt a sírhalomra.

  Ami végképp kiütötte náluk a biztosítékot, amikor a színre lépett két színésznő, az egyik Lady Gaga húskosztümjét utánozta szebeni szalámiból (pont szebeni, mi? :P) és egyéb felvágottból, a másik pedig salátát és sajtot "tálalt fel" hasonló módon. Valamennyien a pazarlás miatt döbbentek meg, illetve amiért a produkció ezen része az étel nem játék iratlan törvény ellen vétett. Bennem viszont az fogalmazódott fel, hogy mennyire perverz -és nem csupán nemi értelemben, hogy a többi színész ebből a kajából lakmározott, valamint, hogy a közönséget is kínálták. Sokan visszautasították a hirtelen pincérré vedlett narrátor kínálgatását, a tiszt. mélt. vis. csász. kir. urak viszont már udvariasságból is elfogadták, és nyeldekelték a kis-bacon-szeleteket. Valamennyire találóan jegyezte meg a hátam mögött ülő idős hölgy, hogy az  ilyent nem kell tanulni, egyetem nélkül is lehet bolondozi. Progresszív dekadencia, kéremszépen.

   Azt is kell adni, ötletes megoldás, hogy a darab megkezdése előtt a narrátor egyben a konferenszier szerepét is magára veszi, s amíg mindenki helyet foglal, szüntelen csacsogással szórakoztatja a közönséget, vidám, fesztelen hangulatot keltve. Azonban néha ez is elsiklott, és a székely kiscsaj utasításai, "jaj, nem baj, hogy késtetek, de tényleg" -féle megjegyzései olykor lekezelőnek hatottak. Tovább fokozta a kötetlenség hatását, hogy időnként meg-megszakította az előadást, és megtörve a negyedik falat, a közönséghez beszélt. Végül, -saját sejtelmem szerint -megjátszva az improvizációt, a vásárhelyi színésznövendék bejelenetette, hogy neki nagy álma, hogy a fehér korszettben megegyen a színpadon egy egész véres hurkát. Hát, ezt meg is tette. S amíg szegény lány gyúrta befelé a hentesterméket, s igyekezett a közönség félig undorodott félig szórakoztatott nevetése közepette rágni és ne megfulladni, idősebb színészkollegája bekiáltja, hogy  "A sikerért sokat kell nyelni". Ennyi. 

  "Műkedvelőként nem ítélhetem el teljesen, sem magát az előadást, sem a színészi alakítás, sőt. Ám hivatalos beosztásom fényében, lévén, hogy szentpofázó minőségben voltam jelen, nem tudtam ne gondolni arra, hogy mennyire döbbenti meg feleslegesen a közönséget a rosszul választott darab.

Egy Kupa Must

 versről borként utoljára, de még előbb ebből kóstoljatok...s jobb híján, ez rá a parola:

Becsukom végre

A magyar tankönyvet,

Elhagyom mind,

Mi eddig ihletett.

Nem vagyok formabuzi,

Megvetem a normát,

Mit Bothtal vertek belém

Megannyi éven át.

„Eötvös volt a hősöm

Brassó városában”,

Olvastam felőle először

Tán a Napsugárban.

Aztán volt még sok más,

Legtöbbjük mind híres,

De volt közöttük egy

Névtelen aranymíves.

A Szentjánoson lakott,

A templomtól lejjebb,

Sose láttam műhelyét,

Mindig elkergetett.

„ezüst ampolnákat,

úrvacsora-kelyhet.

Kupák aranyércét

képpel kifaragta,

drágakövet plántált

finom foglalatba.

Boglárokba gyöngyöt,

türkizt, csudakéket,

kösöntyûket költött,

asszonyékességet.”

Nem láttam, de tudom,

Csakis igy lehetett,

Mikor álmodgatott

Sok apró szépséget

A brassói ötvös

Fényes ércverseket.

Az én gyémántom szénből,

Vagyis grafit inkább,

De irok én is szivből

Sok ékes kis rimát.

No, most beismerem,

Azt az antiformát,

Amit teremtettem,

A forditott sémát

Mindigis szerettem.

Az antiszonettre

Biz rém büszke vagyok,

Mint rém nagy eszemre:

Ez az én érckelyhem,

Ilyen az én versem!

„Varjak fellegezték

odafent a Cenket.”

Méghogy varjak?!

Bizony mondom, sólymok!

Sólymok szállnak a Cenk

Szent ormai felett.

Acélváros egén

Turulfiak lebegnek.

Szép álmaim levét

Érzem még megiszom,

Mégis Lajos elött

Emelem kalapom.

Kék hegyeid borát

Mit kezedből vettem,

Erdély sors-poharát

Szárazra hörpintem.

Szárazra hörpintem

                                   Brassó, 2007

Noé

mert nemrég volt szó róla, s mert minnyá' vers jön...

           kiröppent a madárka,                            

                                                       s csak

szállt,  szállt, szállt, szállt

szállt, szállt, szállt,

szállt, szállt,

szállt...

           Az olajfád illatától kifolyt szeméből a bárka.

Jó-é a Noé?

mert megnéztük az este, és SPOILER!!! Vagyis, aki nem látta a filmet, csak saját felelősségre olvassa tovább, mert poénlelövések durranak (Tubál-Kain mordályából)

   Kezdjük először a kötekedéssel. Helyesbítek, kezdjük azzal, hogy köszönetet nyilvánítunk a sponzoroknak.  Mert az még hagyján, hogy Noé csekély 600 évére oly derék levente, és úgy harcol, mint egy Gladiátor. A mitikus karbitként ható foszforos kovaköveket is lenyelem, mint Anthony Bogyós Matuzsálem Hopkinsz az erdei szamócát. De a sok testrefeszülős márkás póló, a Kenvelo farmerek és a Pull&Bear bakancsok, az már nem ment le a torkomon.

    Értem én, hogy valamiképpen aktualizálni kell egyes elemeket, meg nem igazán ragaszkdohatunk a történelmi autenticitáshoz, mikor egy történelem előtti korról beszélünk. Viszont szerintem a rendezői szabadság sem indokolja a filmben megjelenő kosztümöket. A filmvásznon megjelenő gardrób legrégibb divatú darabját a Noé felesége viselte, de az sem más, mint Maia Morgensteinnek a Passióból visszamaradt Mária-köpenye. A többi viszont igazán modern öltözék volt: kapucnis hanorák, galléros ing, mellközépig gombolható póló, és zakó szabású kiskabát, (zsebbel, párnázott vállal, hajtókával, stb.) Mindezt pedig krumplis zsákból és darócból, plasztikhalcsont gombokkal, hogy attól tűnjön primitívnek. A pattintott követ utánzó pengéjű, esztergált markolatgombos gladius ugyancsak dobogós helyen áll atmoszfératörés szempontjából, hogy a hegesztőmaszkokról ne is beszéljek. Az anakronizmusok listáját bővíti a tengernyi hadsereg szinonimájaként elhangzó 'légió' is, melyről egyezünk meg, ingencsak kultúrszpecifikus szó, és erősen kilóg a angolszájú ősatyák szókincséből.

      Igazán nagy kihagyás, hogy a kőbehemótokat nem gólemnek nevezték, ha már eképpen jelenítették meg a bukott angyalokat, hanem óriásoknak, és a két fogalmat szépen össze is mosták. Teológiailag azonban a legnagyobb veszteség a bibliai üzenet. A Bibliában Isten világosan kijelenti Noénak, hogy őket is meg akarja menteni. Nem úgy a filmben, ahol ennek hiányában csak a kötelesség a fontos, a cél pedig félreértelmeződik, és Noé dilemmája gyakorlatilag a madáchi ember tragédiájába csap át. 

   Ezzel az új premisszával azonban meg kell adni, szépen bántak a rendezők, és a cselekményszálat egész ügyesen vezették. Így, bizonyos szinten beépítették az Ábrahámtól megkövetelt áldozatot is, új, depisebb értelmet adtak Noé részegségének (és vesszek meg, ha az a jelenet nem hasonmása az eszkimó-Ádám jelenetnek!). Kimagyarázhatták így azt a súlyos családetikai hibát is, hogy a bölcs, és Isten által nyilván szeretett ősapát miért hagyták lubickolni, ahelyett, hogy felvették volna. További dicséretet érdemel a kreacionizmus és az evolucionizmus összehangolási kísérlete is, és a környezetvédelemre ösztönzés is. Ennek kapcsán jut eszembe: egyetlen állat sem sérült meg a film készítése közben, ugyanis valamennyi CGI, azaz számítógépgenerált volt, és nem a Kreátor teremtette. Azonban elég jó minőségű CGI, nem szúrt szemet száz pixellel, és a film is kellemes képvilággal dolgozott, legyen az kopár-sivár táj vagy színkavalkád. Tehát szépnel szép, és okosnak sem túl buta, és érdemes egy pillantást vetni rá.

Zárógondolatként: nagyon de nagyon nem álltunk még készen arra, hogy Hermionét szülni lássuk. Útóvégsőzárógondolat: Skittles, taste the rainbow!